Maglódon debütál Radosza Sándor Kisasszonyok völgye című könyve április utolsó hétvégéjén. Az író a világháború utáni évek egyik társdadalmi-szociológiai jelenségét tárja az olvasók elé a humor eszközét is használva.

A Radosza-gyűrű nevű, nemzetközileg ismert taneszköz feltalálója, Radosza Sándor regényének bemutatójára kerül sor Maglódon. Az Április 28-án 16 órakor kezdődő rendezvényen a MagHázban a Kisasszonyok völgye című könyvről beszélget az íróval Bruhács Kinga szerkesztő. A társalgást színesítendő, négy helyi előadó felolvas egy-egy részletet a regényből.

Az egyébként nagyon humoros írás sötét korszakban játszódik. 1944-ben kezdődik és 1956. őszén ér véget. Magányos fiatal nők várják haza a férjeiket, s ez az alaphelyzet sokban emlékeztet a jelenkor szingli-világára. Minden további ajánlás helyett hadd idézzünk a csak interneten megrendelhető könyvből (www.radosza.com).

Részlet a Kisasszonyok völgye című könyvből

– Rozoga, te sírsz? – hatódott meg Veranda Juliska.

– A férfi is ember! – válaszoltam, és megigazítottam a sliccemet, hadd higgyék, hogy a reterát hátuljára vizeltem, nem pedig hallgatóztam.

– Nem beteg a Rózsi, csak… – kezdte a Konda Zsiga felesége, de benne rekedt a szó, mert meglátta Mámét, aki megtörten, fátyolos szemmel botorkált felénk a hóban. Előbb azt hittem, megint galócát evett, azért tart a reterátra, de kiolvastam a tekintetéből, hogy bánat emészti a lelkét, és csak el akar vegyülni a gyászolók körében. Megölelték, megcsókolták anyámat, amitől rájuk is átragadt a fájdalom. Sírtak-ríttak, mert most már nemcsak tudták, de el is hitték, hogy bizony Rózsi még aznap a mi Urunk színe elé járul, és odaát füstöl majd tovább a mennyei patak partján. Máme elrendelte, hogy mindenki álljon virrasztásra készen.

Elballagtam a páter barlangjába, de ő kint ücsörgött a füstölők között. Feltúrtam az irományait, és mindjárt három temetési beszédet is találtam a sifonérjában. Aztán visszatettem őket, mert mindenkit megillet egy saját halotti beszéd, mert a Rózsi az életét se másolta senkiről, akkor a búcsúztatója se legyen összeollózva! Hazamentem, megkeményítettem a lelkemet, és megfogalmaztam Rakoncás Rózsi saját halotti beszédét.

Büszkeség vett erőt rajtam. Nagy tisztesség, hogy ilyen fiatalon már temethetek, így hencegtem magamban, mikor belém hasított a felismerés, hogy a temetőnknek már nincs ravatalozója, mert azt meg felgyújtottam a Guszti komám emlékére. Gondoltam, kölcsön kérem Rózsitól az asztalát a temetése idejére. Erőt vettem magamon, és elmentem hozzá. Megrugdostam az ajtaját, mert nem tudhattam, hall-e még valamelyik fülére is, amilyen állapotban volt már szegény.

– A sírba teszel a dörömböléseddel, Rozoga! – nyöszörögte.

– Ne haragudj, Rózsi, de vannak dolgok, amiket még életünkben tisztáznunk kell.

– Mert mi vagy te, gyóntató pap vagy vallató tiszt? – kérdezte.

– Ne zavarj össze, Rózsi! Összezavarsz, és a végén még a sámlidat kérem kölcsön.

– El akarod tüzelni a sámlimat? – kérdezte.

– Erről beszélek, Rózsi! Hogy összezavarsz! Azért jöttem, hogy kölcsönkérjem a konyhaasztalodat, amit magam se értek, mért nem tüzeltünk még el.

– Biztos rétest süt Máme a halotti toromra, mert olyankor szokta elkérni a nagy asztalomat.

– Nők! Ti még a halálotok percében is a másik födője alá akartok bekukucskálni! Nem anyámnak kell az asztalod, Rózsi, hanem teneked, hogyha tudni akarod.

– Nekem többé nem köll konyhaasztal! Én mán csak az égben gyúrok tésztát leghamarább!

Olyan megindítóan nyöszörögte, hogy sírfeliratnak is szép volna, én mán csak az égben gyúrok tésztát leghamarább. De hisz’ mégis csak költő volna, (hogyha az első bombatámadáskor nem szokott volna le a verselésről).

– Bizony szükséged van rá, Rózsi! Mert a mi asztalunk ravatalnak rövid. És arra gondoltam, hogyha a tiéddel megtoldom, akkor két asztalon jobban elférsz majd kiterítve.

– Nem bánom, vigyed. Elvégre, ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát – tréfálkozott.

Leültem mellé, mint orvos a haldoklóhoz, és elnézelődtem odabent. Mintha nem is vályogviskóban volnék, hanem szentélyben. Kis ablakán sejtelmesen szüremlett be a homály, a mestergerendáról száradó ruhák csüngtek, a falakról meg családi képek függtek, azok éltették Rózsiban a reményt. Egyetlen vidám fénykép volt köztük csupán, a Rakoncás Izsák bevonulási fotográfiája, amelyen szalutált. De nem meghunyászkodva, mint kiskatona a parancsnokának, hanem fölényesen, ahogy élő fintorog a halálra.

Ezt szemléltem, aztán az idő kiszámíthatatlan rövidsége miatt jogi témára tereltem a szót.

– Hanem van-e testámentumod, Rakoncás Rózsi?

– Testámentumom? – kérdezett vissza, és tanácstalanságában elengedte a lábamat.

– Nincs!

– Nekem-e?! Hát nézz mán körül, Rozoga! Hát mim van nekem, amit én másra hagyhatnék? Van nekem egy horpadt teknőm.

– És kire hagyod a…?

– A tepsimet?

– És a fiókos tükrödet!

– Azt senkire! Azt az édesapám csinálta a ballagásomra. Azt mondta, mert így mondta, sose felejtem el: Rózsikám! Ez a tükör királykisasszonyt mutat, a Kisasszonyok völgyének legszebb királykisasszonyát! – érzékenyült el Rakoncás Rózsi, én pedig a pillanat emelkedettségét átérezve, elővettem a halotti beszédet.

Hanem mikor már átszellemültem, a fénykép a falon váratlanul kifakult, Rakoncás Izsák pedig eltűnt róla. A fiókos tükörben viszont… a tükörben viszont megjelent az Izsák! Annyira élt, hogy a szuszogását is hallottam, mert a mi nehéz levegőnket a kísértet se bírja. 

– Jelenés! – mutattam Izsákra, Rakoncás Rózsi meg elkezdett értetlenkedni.

– Meghaltam, Izsák! Meghaltam és megérkeztem tehozzád. Hanem mondd, Izsák, mert te jártasabb vagy ideát! Érkezéskor itt is úgy köll köszönni, hogy jó napot kívánok?

– Hol, lelkem? Hol itt? – tudakolta Izsák.

– Hát itt! Mért, hol vagyunk most, a pokolban, vagy a mennyországban? 

– Ez a mi házunk, Rózsikám. A mi katlanbeli kicsi házunk –felelte Rakoncás Izsák, és megcsókolta a feleségét.

– Mindig arra vágytam, hogy ép-egészben hazatérjél! – suttogta Rózsi a félalakos urának.

– Hogyha alul nem volna fiókos a tükörasztalod, Rózsikám, akkor egészben állnék előtted, mert akkor a lábam is beleférne – magyarázkodott Izsák, aki különben a bevonulása óta bajuszt növesztett.

Eljött az idő, meg kellett szólalnom nekem is, nem hitetlenkedhettem tovább.

 – Kis tükör, kis viszontlátás!

Aztán kikászálódtam a Rózsi hálóingéből, feltápászkodtam, és szalutáltam. Izsák visszatisztelgett, ahogyan előírja a honvédregula, még a bokáját is összeütötte, (pedig a lába bele se fért a tükörbe, mégis hallottam csizmája csattanását).

– Feleséged szemét lefogni jöttél haza, Rakoncás Izsák? – kérdeztem, mert sírt ásni még korán volt, a házasélethez meg már késő.

– Úgy tudtam, hogy Rózsim meghalt. Hogy mind meghaltatok, amikor kitört a vulkán. De most, mikor pakoltam a krumplit a piacon, megéreztem, hogy mégis él az én párom, de nagyon beteg. Mert a krumpli nem hazudik! Oszt én szaladtam a füstön is át, hogy utoljára megcsókoljam őt – mesélte Izsák.

– Jó dolog ez a fénykép, Rózsi. Nagy ember volt, aki kitalálta – mondtam.

– Bizony jó. Fellobbantja a vágyakat, és élteti a reménységet – pihegte Rózsi szerelmesen, aztán visszafeküdt, mert férjes asszonynak mégsem ildomos pendelyben ténferegnie egy kísértet előtt.

– Bizony, mintha még mindig a te urad lenne az Izsák – szóltam.

Számhoz emeltem a kezemet, mintha vissza tudnám tuszkolni a kifecsegett szót. De késő volt, mert Rakoncás Izsák, amiért kikottyantottam a másik asszonnyal kötött új házasságát, annyira megbántódott, hogy eltűnt a tükörből, és visszaszürkült fényképpé a keretébe.

Rózsi nemigen tudta követni az ura átváltozásait. Előbb a képre nézett, aztán meg énrám, de nem merte megkérdezni, hogy én is láttam-e azt, amit ő már nem lát. Nem mert hinni magának. Attól félt, hogy nemcsak betegnek, de bolondnak is tartom érte, aztán váratlanul felült, és a szemembe nézett.   

– Rozoga! Mit akarsz te azzal mondani, mintha még mindig a te urad lenne az Izsák?

– Csak… csak azt, hogy… halott asszonynak nincsen ura, mert a halott asszony urát úgy mondják, özvegyember, nem pedig úgy, hogy férj! De ha már itt tartunk, legalább akkor ne hitetlenkedjél a másik feltámadásában, amikor magad is haldokolsz! Inkább a saját lelki üdvösségeden járjon az eszed, mert úgy sem kerülheted el a kérdésemet. Mert amit meg kell kérdezni, azt meg kell, és én most ezt meg is kérdezem tőled: van-e bűnöd, Rakoncás Rózsi?

– Nekem bűnöm?

– Nem! A bambaarcú Taszigál Elemérnek! Hát ki haldoklik, Rakoncás Rózsi?

– Rozoga! Mért faggatsz te engemet a múltamról még a halálos ágyamon is? Rekettyéden mán mindent elmondtam a Sixtus atyának, amikor Délibáb helyett megkeresztelkedtem, vagyis meggyóntam.

– Az már mikor volt, Rózsi? Én azt kérdezem, hogy azóta paráználkodtál-e! Hogy hívjam-e a pátert feloldozásért, vagy inkább magaddal viszed a bűneidet a túlvilágra?

Rakoncás Rózsi keservesen felsírt. Nem tudtam, hogy saját halálhírétől, vagy bűnei súlya alatt roppant-e össze, de nagyon megsajnáltam.

– Mert kivel lehet itt romantikázni, Rozoga? Mutass egyetlen férfit, oszt én minden éjjel tízszer is áthágom vele a Tízparancsolat vonatkozó passzusát! De ha a Gojkóra célzol, belőle mán a nádasban kiábrándultam, pedig akkor még fel se volt gyújtva. Ha meg a Palira utalnál, ő megmondta nekem, hogy neki szűzlány köll, mert nem bízik az ilyen magamfajta viselt fehérnépben. Ha meg a páterről szóló pletykát kérdeznéd, az meg egyenesen nem igaz!

Rózsi engem kihagyott a romatikázásra jogosultak sorából! (Guszti bácsit is, de az öregnek ott volt Anasztázia kisasszony, és most csak magamért sértődtem meg.)

– Megácsolom a koporsódat, Rakoncás Rózsi. Úgyhogy mindjárt méretet veszek rólad. Hanem Gojkó mérges, mert át van fagyva a föld, és csak tavaszra vállalja a sírgödröd megásását. De neked az már úgyis mindegy lesz.

– Tavaszra?! Oszt addig énvelem mi lesz?! – sírt fel Rózsi, mert nehezen élte meg a halálát.

– Ejnye, de egyre jár az agyunk, Rózsi! Én is pont ezt kérdeztem Gojkótól!

– Mire ő? – éledezett Rózsi.

– Azt felelte, addig kiteszünk tégedet a hóra. Már nézett is neked helyet az árnyékos oldalon – feleltem.

Rakoncás Rózsi olyan keservesen feljajdult, mintha számítana halálában, hogy márványkriptába fektetik-e, vagy az árnyékos oldalra. Pont őneki, akinek életében sem jutott hely a napos oldalon soha!

– Rózsi, kérlek, próbálj meg méltósággal tönkremenni! – mondtam.

Sértődés helyett átkarolta a térdemet. Hajtincseivel körbefonta a lábamat, a keze meg elindult a combomtól felfelé, és amikor a sliccemhez ért, azzal védtem meg magam előtt az ő tisztességét, hogy a haldokló beteg is megszoríthatja utoljára az orvosa kezét. Ám Rózsi keze átlépte az orvos lábá… sliccét, ezért a nem kívánt magömlés elkerülésére elővettem a halotti búcsúztatóját.

– Felolvasom neked, milyen szavakkal indítalak útra tégedet. Mert hosszú útra indulsz, ne tagadd! És figyelj, mert egyszer olvasom fel a temetésed előtt, utóbb meg már nem fogadok el helyretételt. Hm! Itt állunk éretlenül… Nem! Nem éretlenül, hanem értetlenül, és azt kérdezzük, miért? Mért kellett ennek a törékeny teremtésnek élete virágában… – kezdte felolvasni, amikor kopogtak.

Rózsi megrémült, én meg lenyúltam a tőrömért, és beálltam az ajtó mögé.

– Szabad – nyöszörögte Rózsi.

Lassan nyílt az ajtó. Délibáb lépett be, tálca volt a kezében, rajta gőzölgő étel.

– Suhintott levest főztem neked, Rózsika. Ettől meggyógyulsz. Meglátod, meggyógyulsz – mondta Délibáb, de nem nézett a betegre, csak letette a tálcát, felzokogott, és elszaladt.

Nem vett észre engem, én meg nem köszöntem rá, nehogy megijesszem. Eltettem a tőrömet, és tovább idéztem a halotti beszédből:

Itt állunk értetlenül, és azt kérdezzük, miért? Miért kellett ennek a töréke… ennek az erőtől duzzadó teremtésnek eltávoznia közülünk? – olvastam, amikor csoszogást hallottam.

Járás közben mindenki felemeli a lábát mifelénk, csak a páter csoszog. Mások lépése alatt roppan a hó, de a páter csoszogása úgy hallatszik, mint amikor kést fennek az téglán, de nem köpik meg előtte. Akartam szólni Rózsinak, hogy jön a páter, de addigra már ránk nyitotta az ajtót.

– Ne ijedj meg, lányom! Nem az utolsó kenetet feladni jöttem! Krisztus vérét hoztam el hozzád, megszentelt boromból fogadj el egy kancsóval – mondta.

Előbújtam az ajtó takarásából, mire a páter úgy megtántorodott, hogy alig bírtam egyenesbe hozni a kancsót a kezében.

– Megyek is. Csak hallottam, hogy beteg vagy, lányom, és ilyenkor elkel a jó szó, ahogy a jó bor is – motyogta.

– Te halálod, Rózsi, és a te halálod a te döntésed. De én ittam már a csuhás borából, és a helyedben én a kenetet választanám – tanácsoltam, amitől a páter megsértődött, és hazacsoszogott.

– Köszönöm, atyám – szólt utána Rózsi.

Kinéztem, hogy tart-e még a szellemjárás, aztán harmadszor is hozzáfogtam a halotti beszédhez.

– Nem szeretném, hogyha a temetésed is ilyen döcögősen zajlana, mint ez a főpróba. Na, azt mondja: Itt állunk értetlenül, és azt kérdezzük, miért? Miért kellett ennek az erőtől duzzadó teremtésnek eltávoznia közülünk?

Rózsi nemcsak az elmúlással, de a szavak igazával is feleselt, és a koporsó árnyékában sem fogta be a cserfes száját.

– Mán az előbb is akartam mondani, hogy az erőtől duzzadó az olyan, mintha én kövér lettem volna, mikor még éltem – panaszolta.

Fülem mögül elővettem a ceruzámat, hogy átírjam az erőtől duzzadót, amikor Máme berontott egy csatos üveggel, leült Rózsi betegágyára, és a szájába nyomta a palackot, mintha libát tömne tölcsérrel. Szegény Rózsi előbb kérdezni akart, aztán már csak levegőért kapkodott, de anyám könyörtelenül megitatta vele a nedűt. Magától is haldokolt, erre fel anyám még el is mesélte neki a kurvapecér nagyapám betegségét. Máme regélt, én paskoltam a Rózsi hátát megfulladás ellen, ő meg ott lebegett a karjaimban a létezés és az elmúlás mezsgyéjén.

– Egyszer apám elkapta a spanyolnáthát, oszt ágynak esett. Amikor a báróné fülébe jutott az eset, orvost hívatott hozzá Kismartonból, de az osztrák doktor se tudta meggyógyítani. Én mán hímeztem a szemfedőjét, mikor megállt előttünk egy hintó, kiszállt belőle a báróné, oszt apám halálos ágyához vonult. Előhúzott a harisnyagumijából egy laposüveget, oszt megitatta a főztjét apámmal – mesélte Máme az apja lerészegedésének és kijózanodásának históriáját, mikor Rakoncás Rózsi abbahagyta a fuldoklást, és közbekérdezett.

– Oszt?

– Oszt én most megfőztem neked azt az italt a rekettyédi báróné receptúrája alapján! – felelte Máme.

– Na, de mi lett az apjával, Máme? Mert azt tudom, hogy korán meghalt – firtatta Rakoncás Rózsi a gyógyír hatását, amitől én is dühbe gurultam.

– Ez a bajotok nektek, haldoklóknak, hogy még a ravatalon is a másik halálával foglalkoztok, a sajátotokat meg hanyagoljátok!

– Ütődött vagy, fiam, de most igazad van – mondta anyám.

Hanem az ital hatott. Rózsi szeme kigúvadt, tekintete kimeredt, arca elvörösödött, aztán elszürkült, elfehéredett, levegőért kapkodott, és úgy belekapaszkodott Máméba, hogy elzsibbadt a karja. Odatartottam az én karomat is, hogy mentsem anyámét, aztán, mikor már én sem éreztem a balkezemet, Rakoncás Rózsi egyszercsak meggyógyult, halálos ágyából felpattant, és azt mondta:

 – Máme! Maga feltalálta az élet vizét! Én megcsókolom a lába nyomát is, ha elárulja nekem a receptúráját!

– Nem tehetem, Rózsi! Megígértem a bárónénak, hogy a titkát én el nem árulom senkinek! – felelte anyám.

– Máme! Szemébe nézett maga a bárónénak, amikor megesküdött rá? Vagy csak úgy ráhagyta, oszt azt mondta: megígérem – alkudozott Rakoncás Rózsi.

– A szemébe mondtam neki! Megfogtuk egymás kezét, oszt azt kiáltottuk egyszerre: addig éljek!

– Addig éljek? De hát a báróné mán rég nem él, Máme! – próbálkozott tovább Rakoncás Rózsi.

Máme megenyhült, akár a háromhetes kocsonya. Rájött, hogy a bárónő halála miatt az esküje már húsz éve nem érvényes, és megkönnyebbülésében elárulta a titkos belevalókat.

– Van benne… van benne egy körömnyi őrölt mész. Két csipet só. Fél marék zergeszar meg három macskapöcsepaprika.

– Macskapöcsepaprika? – kérdezte Rakoncás Rózsi.

– Három!

– Akkor azért lángol úgy a torkom, mintha a tajtékzó sárkány csókolt volna szájon! De, de mit mondott még, Máme? Hogy mészkő?

– Örölt mészkő! De jól le köll szűrni. Le köll, mert nem gyógyít, ha zavaros – pontosított Máme.

– Oszt, Máme! Zergeszart is mondott?

– Az a legfontosabb. De nem csak, hogy zergeszar legyen, mert zergeszart mindenki tud szedni. Hanem tegnapi zergeszar legyen, különben nem hat az ital – mondta Máme.

Ki tudja, mért, talán a főzettől, talán nem, de Rakoncás Rózsi felgyógyult, és olyan életkedv szállta meg, hogy télidőben kimeszelte a házát, a beszáradt lekvárjait újrafőzte, majd térdig állva a hideg patakban kimosta a dunyhaciháját. Ruháit újraszabta, szvettere fonalából pedig sálat kötött magának és terítőt horgolt a szobaasztalára. Kecsketejjel mosakodott és máglya mellett szárítkozott. Kereste a Napot a sápadt égen, mert melegségre vágyott, de hiába kémlelte, azt az egyet soha nem találta meg szegény.

Napokkal korábban kihallgattam a tervüket. Máme találta ki az egész haláltusa-komédiát, Rózsi csak eljátszotta. Arra számítottak, hogy addig ápolgatom őt, amíg egymásra húzzuk a dunyhát. Belementem a színjátékba, de kár volt. Akaratom ellenére is megbántottam Rózsit, mert ő ezt úgy élte meg, hogy szépasszony létére se életében, se halálában nem kell egyetlen férfinak sem. Pedig, és ezt többször is megmondtam neki, ha odafent élhetne Rekettyéden, de ha nem is mindjárt Rekettyéden, hanem élt volna csak Csikágóban, akkor szenátor, bankár meg a többi gengszter is sorba állt volna, hogy a cipőjéből ihassa a pezsgőt.